Sentiment

Levettem a szekrény legtetejéről a régi levelekkel teli dobozomat. Nagy doboz ez. Kerestem egy emléket, de ezer másikra bukkantam. Nem is emlékeztem, hogy ennyit leveleztem régen. Hogy ennyi fiú volt az életemben. Volt köztük olyan, akiről mintha soha nem hallottam volna, ennek ellenére a levélben arról írt, hogy várta tőlem a hírt, nem jött, és most a volt barátnője segít neki elfelejteni engem. 13 éves voltam. Amúgy ahogy olvasgattam, a 13-16 éves énem volt a legvonzóbb és legaktívabb. Az általános iskola vége az első szerelemmel, az első rózsával a küszöbön, nyári kalanddal, viharos, iskolai táborokkal és valentin napi üzenetekkel. Aztán a gimnázium, ahol hirtelen új emberek jöttek, és ahol meglepő módon elég sok fiúnak jött be a kislány, aki mindenkit csodált. Mert tényleg így volt. Emlékszem, mennyire odavoltam, hogy ezen a helyen milyen sok okos pasi van, akik mind szóba álltak velem, levelet írtak nekem és sétáltak velem. Persze nem mindegyik szerelmes levél volt, de mindegyik borzasztó kedves és szeretetteli írás és mindegyik fiútól jött. Mára ez a sok 16-17 éves híres költő, Mars kutató, Amerikából hazatért egyetemi tanár, aki a visszafelé írás nagy professzora, közgazdasági zseni, pénzügyi kutató, vagy több gyerekes családapa, külföldi hazafi, elismert orvos, stb. Rengeteg levél, sok év, mínusz 15 év! Atya ég! Még leírni is szörnyű. És ahogy olvastam, minden újra előjött, kicsit bőgtem, kicsit nevettem és annyira belemerültem a leveleken keresztül az akkori mindennapokba, hogy mikor a Beni felsírt, egy másodpercre nem is értettem a dolgot, helyette indultam volna másnap a suliba, mintha ez a 15 év nem is lett volna.