Kulcs II.

A dolgok jelen állása szerint a kulcs még mindig nincs meg. Ilyenkor olyan érdekes azon gondolkozni, vajon hol heverhet, vagy ki találta meg és milyen sorsa lesz a jövőben.

Csütörtökön, mikor hazamentem, boldogan konstatáltam, nem történt betörés. Az örömhírről Balatonon pihenő anyukámat is értesítettem, aki sipító hangon közölte velem, mekkora egy seggfej vagyok és azonnal húzzam át magam az ő lakásukba. Végül is igazat adtam neki, mert a mostani lakcímen egy fia papíromon nem szerepel... Mondhattam én, hogy mindenem megvan, de szerencsére anyukámat nem kell félteni, akár összeesküvés-elméletet is oktathatna. Szerinte ugyanis az történt, hogy kivették, megnézték, majd visszacsempészték a papírjaimat, hogy ne keltsenek gyanakvást.

Mire átértem a másik lakásba, már a legszörnyűbb forgatókönyvek peregtek lelki szemeim előtt. Remegő gyomorgörccsel nyitottam ajtót és a látványtól majdnem elájultam. Az egész előszoba ruha és egyéb kiegészítők halma volt szétdobálva. Berohantam a nappaliba. Asszem mégis megúsztuk. Mivel nem gondolom, hogy bármilyen betörő kizárólag a húgom cuccait túrta volna fel, ezért Ms. Colomboként arra a következtetésre jutottam, hogy egyszerűen csak kedves kistestvérem volt irdatlan rendetlen. Ennek ellenére ezt a fél percet és az első telefonom zavtos üzeneteit nem kívánom senkinek...

Az estét - néhány ellenőrző hívás társaságában - a szüleim lakásán töltöttem és mint tyúkanyó üldögéltem a kincseken. Akár még fialhattak is volna. Viva la házhozszállítás!

Másnap persze zárcsere mindkét lakásban. Miért is gondoltam, hogy ez majd olyan simán megy, mint bárki másnak? Nálunk kétszer is szereltek, mert az első cserével a szakinak sikerült még inkább elcseszni az ajtót, így mi sem tudtunk bejutni a lakásba, hívtunk egy újat.