Megöregedtem

Pakolás közben a kezembe akadt egy 2003. februári fotóalbum, és nem hittem a szememnek. Egy másik embert látok a képeken. (Ízetlen tréfák megelőzésére mondom hogy nem, valóban én voltam a képeken és nem tényleg egy másik ember) Eddig soha nem gondoltam, hogy megöregedtem, de most eléggé az arcomba nyomódott. Ott tényleg fiatal voltam, felhőtlen és szép. Persze, ha két napja kérdezi valaki, hogy most ilyen vagyok-e, teljes mellszélességgel (és most szoptatok!) állok ki az igen mellett. De így, hogy láttam ezeket a képeket, többé nem. Vagyis valahogy máshogy, de ez most nem érdekes. Mert le vagyok döbbenve. Felszínes ember lévén még soha nem gondolkoztam el a sors múlandóságán és egyéb depresszív dolgokon, így teljesen váratlanul ért a dolog. Nem úgy Mr. Brown-t, aki - saját bevallása szerint - 20 éves kora óta ezen rágódik, ha akad egy kis szabadideje - nem csodálom, hogy soha nem tud kikapcsolni. Viszont szeretem, mert felhőtlennek, fiatalnak és szépnek ismert meg, de még mindig szeret, miközben őszinte bevallása szerint ő is látja a különbséget. Azt mondta, akkoriban teljesen őrült voltam és valami zavaros lé úszott a szememben. Hmmm, soha nem gondoltam volna, hogy ez a szerelem záloga. És nem, nem és nem, ez most nem a fishing for compliment rész, sem az álszent, szemlesütött monológ, hanem baszki tényleg múlik az idő, a harminc tényleg harminc és a 8 év annyi, amennyi. Ráadásul ugye pont ez a 8 év, amikor megfordult velem a világ. A változást a mókuskeréknél eltöltött 7 évre fogom, talán jogtalanul. Na, ezek után egy képet sem akarok látni az AKGból...