Minden reggel ugyanolyan. Már csak a túlélésre játszom. Legyünk túl a napon, és menjünk tovább. Már nem is vagyok igazából itt. A munkán kívüli beszélgetések és jelenlét kizárólag fizikai értelemben történik. Annyit találkozgattam már életemben, hogy oda se kell figyelnem, csak mondom a megszokott, bevett kliséket, mosolygok, amikor a többiek és próbálok nyitott szemmel maradni. Közben alszom és pihenek. Az agyam kikapcsol. Belül csak csend van. Ürítem a fejem. Közben kénytelen vagyok észrevenni, hogy a napok telnek, akármit is csinálok. Elmegy mellettem az idő, akárhogy is görcsölök. A dolgok megtörténnek és önkételenül túlleszek rajtuk.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
1 megjegyzés:
van olyan, mikor a szervezet túlélési ösztönei ezt a megoldást dobják ki. így siklik át az ember a nehéz időszakokon, amikor már csak az előző mozdulatból megmaradt lendület segíti át az újabb huppanókon.
Menni fog ez baba, ne aggódj :)
és nemsokára nem is fogod érteni, hogy lehetett az, ami volt :)
Megjegyzés küldése