Szomorú

Fura dolog ahogy az emberek viszonyulnak a rosszkedvhez. Nem tudnak vele mit kezdeni. Mámint a másik emberrel. Idegesítő, mikor rádnéznek és tehetetlenségükben idióta fejet vágva mondják, miért nem mosolyogsz? Óóó, nincs jó kedved? És a társaságban jönnek a megjegyzések, hogy ne legyél már ilyen rossz kedvű. De csak azért, hogy ők érezzék jobban magukat tőle. Nehéz együtt lenni egy bús emberrel és ahelyett, hogy elfogadnák az állapotot és próbálnák "normális", mindennapi beszélgetéssel kirángatni belőle, hatszázadszorra is inkább a figyelmet hívják fel arra, hogy milyen szomorú vagy mostanában és terelésnek megkérdezik, mi a baj, amikor amúgy is mindenki pontosan tudja, hogy mi. Pedig legszívesebben megfognák a másikat hordágyastul is átcipelnék a Sziget másik oldalára, hogy messze elpakolhassák a problémát, mert amit nem látunk, az nincs is. És folyhat tovább úgy az élet. Mert ő mindig boldog, meg jókedvű, vagy könnyű eset és így szeretjük. Másképp annyira nem, mert nem tudunk vele mit kezdeni.