Marley and Me

Mostanában elég sok szar filmet láttam, de ez aztán kiverte a biztosítékot.

Négy lány, popcorn, nachos és szigorúan light cola kíséretében csivitelve be a moziba. Mert mit vár az ember Jennifer Anistontól és filmjétől? Tényleg nem sokat és nem is tettem magasra a lécet. Csak annyit reméltem, hogy egy bugyuta, csajos, rózsaszín filmben hozza a megszokott Rachel-típust, elütve ezzel a hétfői nap szürke, borongós élét. Ugye ha erre rádobunk még egy bozontos kiskutyát is, kész van a klasszikus ám kedves vígjáték.

Ám a történet olyan borzalmas szenvedésbe kezdett, hogy csak a maradék popcorn és a süppedő, kényelmes plaza szék akadályozott meg a terem elhagyásától. A film szörnyűsége nem a rossz poénokon múlt. Nem, ez még ugye elviselhető és akár mindennapinak is nevezhető. De amikor egy floridai tingli filmbe csakazértis mély értelmet és mondanivalót próbálunk beszuszakolni, az számomra tényleg felháborító! Kimondatjuk a főszereplőkkel a nagy igazságokat. Olyan újszerű tanúlságokat, mint hogy a gyerekvállalásnak van némi sötét oldala. Vagy hogy a férj próbálja megvalósítani önmagát de választania kell a család és a karrier között. A beletűzdelt tragikus dráma és mondanivaló remélem nem csak nekem lógott ki a jóléttől és szabad, önmegvalósító munkától duzzadó takaró alól. Pedig ők komolyan gondolták. Ezek után már csak azon dobtam egy hátast, hogy volt olyan, akinek az idegtépésen kívül is jelentett valamit. Mert hogy voltak benne nagy igazságok. ... Én egész estére tiszta ideg lettem, komolyan.

Könyörgöm, a jövőben had tegyek az emberiségnek egy szívességet és költhessem el a filmre szánt pénzt én!