Emlék

Lebontják az általános iskolámat és ez rosszul érint. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire.

Megvolt az utolsó, nagy iskola találkozó. Már előtte egy héttel paráztam attól, hogy ott lesz az őrületes, gyerekkori első szerelem, a gyönyörű, menő, kosaras csávó akibe mindenki szerelmes, de az én pasim lett. Féltem, hogy leomlik a régi kép és marad helyette a kiábrándító valóság - amiről mellesleg elbeszélésekből már értesültem. De amit a saját szemével nem lát az ember, az nincs is...

Kicsit szorongtam és féltem, hogy az amerikai filmekből ismert - ki vagy te és hogy-hogy mi egyidősek vagyunk, ha te ennyire szarul nézel ki - szituációk sora elé nézek. Mégis csak általános iskoláról van szó, ahol többeket 13 éves koromban láttam utoljára. De nem ez volt. Mert a tanárok név szerint köszöntek, a fölöttem járó évfolyamból is átöleltek és egyből megismertek és rengeteg osztálytárs is eljött. És újra ott voltunk, és újra a régi sztorikat meséltük. Én zavarba jöttem, újra éltem, mászkáltam az épületben, szagoltam és most a Fókuszban biztos azt mondanák, mindenki újból 10-13 éves lett és megszűnt a külvilág. Közben meg tényleg és valóban érzelmi sokk volt, a szó jó értelmében.

Hazafelé még mindig ebben a világban éltem és csomó régi arc hirtelen nagyon közel került. Aztán hirtelen fura lett, hogy most Mr. Brown-hoz megyek haza. Tényleg nagyon fura volt, mert egy teljesen más állapotban voltam akkor, amiben neki nem volt hely. És ez így van jól, persze. És a valódi időutazás az volt, ahogy lépésről lépésre távolodtam a többiektől és kerültem egyre közelebb a lakáshoz térben is és időben egyaránt. Tudatosan, hogy újra csak emlék legyen.