Reggel már a sírás kerülgetett, mert az óra csak csipogott, csipogott, én meg fálálomban csapkodtam, de nem találtam sehol. Vakondként kutattam az ágyban, a csengetés meg csak erősödött, míg nem szétrepedt tőle a fejem. Akkor már rég túl voltam azon, hogy beleálmodjam ezt a szörnyűséget a történésekbe. Az iszonyat hang ellopta tőlem az ébredés utáni kellemes perceket és a nyújtózkodás okozta örömöt.
A kis szemét becsúszott a párnahuzatba és csak hihetetlen küzdelmek árán leltem rá. Csodálom, hogy a szomszédok nem kopogtattak át. Bár lehet, hogy az ordító tvjüktől amúgy sem hallották. Néha a saját hangomat sem hallom miattuk.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése