Ezek a mai idősek

Hosszú évek nyári tapasztalatával a hátam mögött már csak néma, üveges pillantással veszem tudomásul, mikor érzem ahogy a bőr véresre karistolódik a sarkamon.

Reggelente a 76os villamos összeszokott ÖTYE klubbja kifejezett élményt nyújt és lehetőséget, hogy kirángasson a hajnali kómából. Meghallgatja az arra tévedő a napi recepteket, a cukorbetegség legújabb tüneteit és ellenszereit és megismerheti a szörnyű, kiállhatatlan szomszédok hajmeresztő sztorijait. A rendszeres utazók vicces-sírós (ez olyan, mint az édes-savanyú) családi élete tárul elénk apró teleregény formájában.

Szóval jó a hangulat, amihez a mai reggel végre én is becsatlakozhattam. Mivel csak egy megállót megyek, fel kell pörgetni a történéseket, nincs sok idő az ismerkedésre. De nem is szükséges. Az ajtónál torlódva, kedves néni közvetlen felszállás után kérdezte, hogy én is leszállok-e. Mondtam igen, csak egyet utazom. Hogyhogy? Késésben van? - kérdezte. Kapva kaptam az alkalmon, hogy megosszam vele életem piciny szeletét, ezzel én is bekerülve - még ha vendégszereplőként is - a közösségbe. Elmagyaráztam, hogy csak itt lakom a sarkon, de már most úgy feltörte a cipő a lábam, hogy alig bírok járni.

És akkor beindult a dolog. A két perc menetidő alatt a troli minden szegletéből záporoztak a jótanácsok. Műhelymunka jelleggel segítették, egészítették ki és hurrogták le egymás javaslatait. Előjött a mezei tapasztól kezdve a legdurvább népi gyógyfűkeverék receptje is.

Kinyílt az ajtó és sűrű jobbulást - köszönöm mondatokkal elváltunk. Nekem egy élmény volt, nekik csak egy epizód, aminek emlékét számukra a következő pillanatban már el is mosta egy újabb történet.